*Nastya*
A félig
megrágott tonhalas szendvicsemet figyeltem a bolthoz közel eső kis étteremben,
amikor meghallottam a telefonom csörgését. Izgatott mosollyal az ajkamon
halásztam elő a készüléket a táskámból, Dylan nevére számítva.
Azonban szó
szerinti, lelki hidegzuhanyként ért a valóság. Erre a fejleményre egyáltalán
nem számítottam, rosszallóan vontam össze a szemöldökömet. Elhatároztam, hogy
nem veszem fel, és visszafordítottam a pillantásomat a tonhalam felé.
Aztán úgy
döntöttem, mégis válaszolok a hívásra, és elküldöm a büdös francba a tárcsázót.
– Helló, Aaron.
– Szia, Nasty!
Égnek állt a
hajam ettől a viccesnek gondolt becenévtől. Most komolyan, ki szerette magát „Nastyként” emlegetni?
– Miben
segíthetek? – kérdeztem fagyos hangon, amivel sejtettem, hogy egyáltalán nem
áll szándékomban segíteni neki.
– Gondoltam,
felhívlak, tudod, hogy beszélgessünk...
– Aha. Hát nem
tudom.
– Hűha, mi
történt, hogy ilyen harapós kedvedben vagy?
Ez hülye.
Hirtelen egyáltalán nem értettem magamat, meg azt, hogy mit láttam benne
hetekkel ezelőtt. Tulajdonképpen még jót is tett, hogy nem jött el a meccsre,
és megszabadított engem magától.
– Te teljesen
butának nézel, igaz? – kacagtam fel gúnyosan. – Most tényleg el akarod
játszani, hogy nem hagytál faképnél a meccsen, ezzel teljesen ignorálva és
megszégyenítve engem? Milyen naiv! De hadd mondjak neked valamit, Aaron, ha már
ilyen kedvesen felhívtál cseverészni. Ha legközelebb be akarsz jutni valaki
bugyijába, ajánlom, légy kitartó, és ne alázd le! Az élet nem egy rohadt Szürke ötven árnyalata, ahol gigantikus
méretű egódra hivatkozva megbánthatsz és kihasználhatsz más embereket! Arról
már ne is beszéljünk, hogy az értelmi képességeim nem egy szobanövény szintjén
mozognak, úgyhogy bennem nem találsz partnerre ebben a játékban. Ha még ezek
után is van bármi mondanivalód, akkor hajrá, csupa fül vagyok!
Arra
számítottam, hogy a kifakadásom után megszakítja a hívást, de nem, Aaron
derekasan végighallgatta a litániát. Bár ettől még nem tartottam túl nagyra, de
ha válaszol is, talán elmerengek azon, hogy félúton valahol tököt is
növesztett.
– Nagyon
sajnálom, Nastya. Tudom, hogy egy barom voltam.
– Az voltál.
Sikerült
visszavennem a lendületéből, hirtelen megszólalni sem tudott. Már kezdtem úgy
gondolni, hogy akkor végeztünk is, amikor újra megszólalt.
– Nem
találkozhatnánk megint? – kérdezte meg félénken.
Ez a pofátlanság
azért meghökkentett. Nem volt elég, ami a meccsen történt – pontosabban, ami
nem történt –, még rádobott egy lapáttal.
– Elnézést,
hogy?
– Tudom, hogy
hallottál.
– Ja, csak nem
akarom elhinni. Szerintem nekünk már nincs mit kezdenünk egymással. És különben
is, találkoztam valakivel.
– Ilyen rövid
idő alatt? – csúszott ki a száján. – Bocs. Ehhez nincs közöm.
– Tényleg nincs.
– Még egyszer
sajnálom, Nastya.
– Hidd el, én
is.
Hogy megismertelek, gondoltam
magamban, mielőtt bontottam a vonalat.
Aaron
telefonhívása rádöbbentett, hogy mennyire nem érdekelt már. Hogy mennyire nem
érdekelt egyetlen hímnemű sem – Dylanen kívül. És a legborzasztóbb az volt az
egészben, hogy ő maga nem lehetett itt, hogy ezt elmondjam neki, vagy egy béna
beszólással az őrületbe kergethessem. Ezt a fonák szituációt. Majd’
belegebedtem abba, hogy nem volt mellettem, de ha mégis itt lenne, akkor
kikergetném a világból a szívózásommal.
Olyan merengős
hangulatba kerültem, hogy szinte felhívtam Dylant. Őrült erővel kellett
lebeszélnem magamat róla, mert közben rájöttem, hogy nagy valószínűséggel még
aludt. Amennyire kimerült mostanában, nem zargathattam minden aprósággal.
Inkább előkerestem a mobil galériájából azt a fotót, amit a Mets meccs után
lőttünk, és addig nézegettem, hogy már egészen megbarátkoztam rajta a fejemmel.
Eszembe jutott
valami. Mi lenne, ha felnyomnám a fotót a Facebookra? Nem azért, mert menőzni
akarok, vagy feltűnési viszketegségem van. Hanem azért, mert ha a rajta
szereplő fiú nem lenne híres, akkor megtenném. Pampoghattam akármennyit arról,
hogy Dylan munkája így meg úgy, de ha nem fogadom el olyannak, amilyen, akkor
semmivel sem leszek jobb egy ítélkező, hülye tyúknál. Úgyhogy fogtam a fotót,
melléírtam egy mosolygós fejet, és felraktam a profilomra. Ahogy arra számítani
lehetett, az ismerőseim azonnal ráharaptak a dologra. Záporoztak a „hol
találkoztatok?” típusú kérdések, az „ezt nem hiszem el!” féle kifakadások, és a
„te mázlista” kezdetű megjegyzések. Mi tagadás, abban a pillanatban tényleg
szerencsésnek éreztem magam.
Pont azon a
napon, amikor Aaron „dobott”, Dylan „elkapott”. Nem lehettem ezért a furcsa
csavarért elég hálás a sorsnak.
Kinyomtam a
Facebookot, befejeztem az ebédemet, és mosolyogva mentem vissza dolgozni.
Valahogy sokkal jobb lett a kedvem, a szokásosnál is jobban pörögtem. A vevők
is észrevették a változást, láttam rajtuk, hogy sikerült magammal húznom őket
is. Mindenki jó hangulatban távozott, és amikor készülődni kezdtem a záráshoz,
felhangosítottam a zenét, és táncolva lépdeltem a polcok között. Feltöltöttem
őket áruval, letöröltem a nem létező port, és mindent tökéletesítettem. Éppen
az egyik kedvenc old school slágerem szólt, amikor megfordítottam a táblát a
„Zárva” feliratra, és indultam, hogy lezárjam a pénztárgépet.
Azzal rontottam
el a dolgot, hogy nem zártam be magam után az ajtót.
A zenétől nem
hallottam a felszerelt csengőt, ami minden belépéskor jelzett. Énekelve
nyomogattam a gépet, amikor egyszer csak felnéztem, és egy sötét ballonkabátba
öltözött alakot pillantottam meg az ajtónál. Rögvest a szívemhez kaptam
ijedtemben, a pulzusom rögtön ötezer lett.
– Jesszus! –
kiabáltam túl a zenét, de a szőke lány csak figyelt szótlanul tovább. – Ne
haragudj, épp pár perce zártam be.
Odaléptem a
hifihez, és gyorsan kinyomtam. A csend fülsüketítően hasított a levegőbe.
Mivel az idegen
még mindig nem mondott semmit, kezdtem aggódni. A riadalom ellenére elővettem a
legkedvesebb mosolyomat, és visszaslattyogtam a pult mögé.
– Miben
segíthetek?
Hátborzongatóan
nézett végig rajtam, és amikor a tekintete rátalált az enyémre, rosszallóan húzta
össze a szemét. Ajaj. Ez a nézés nem sok jót ígért.
A lány közelebb
lépett, és vettem a bátorságot, hogy én is feltérképezzem. Csinos volt, fiatal,
szép arcú és ellenséges. Továbbra sem szólt egy szót sem, én meg azon filóztam,
hogy talán bekerültem abba a celebszívatós műsorba, de gyorsan elvetettem az
ötletet, mivel egyáltalán nem voltam celeb.
– Zárva vagyok,
szóval gyorsan nyögd ki, mit szeretnél.
Csípőjével a
pult másik oldalának dőlt, és közelről nézett a szemembe. Lassan és számomra
egészen vérfagyasztóan elmosolyodott, majd előhúzta a kezét a kabátja zsebéből.
Szent egek! Most lelő! Édes Istenkém, kérlek...
Aztán megláttam
az iPhone-ját. Egy pillanat alatt beütötte a számkódot, majd felém fordította a
képernyőt.
Amit ott láttam,
az összetörte a szívemet.
A képen a lányt
láttam szorosan egy fiúhoz bújni: arcukon mosoly, tekintetükben sejtelmes
csillogás. És ez a fiú Dylan volt.
Összeraktam a
kirakóst. Csak nem a barátnője állt előttem? És hogy talált meg?
A másodperc
törtrésze alatt gondoltam át a dolgokat, kezdve azzal, hogy Tylernek is
kétpercnyi Google használatba került, hogy rám és a boltomra bukkanjon, akkor
miért lenne más ez a lány? Aztán ott volt a kép, amit ma posztoltam ki...
Atyaég, biztos, hogy mindenki látta, és azóta ezen csámcsog a fél internet!
TE IDIÓTA SZERENCSÉTLEN!
Felnéztem a néma
lány szemébe. Választ nem vártam, de fel kellett tennem a kérdést.
– Mit akarsz?
*Dylan*
Talán először
ébredtem vidáman a forgatáson. Nem éreztem magam kialvatlannak, még ha
tisztában is voltam vele, hogy a sötét karikák továbbra is ott húzódtak a
szemem alatt, és a talpra állás is ugyanolyan nehéz lesz, mint máskor.
Nagyot
nyújtóztam, és vártam, hogy megszólaljon Tyler ébresztője. Az utóbbi napokban
mindig jó pár perccel a borzalmas csengés előtt keltem fel, a szervezetem
valószínűleg realizálta, hogyha sokáig arra riadok fel, akkor előbb vagy utóbb
szívrohamot, vagy agyvérzést kapok.
A tekintetem
többször is a telefonom irányába tévedt, de úgy döntöttem, hogy még nem
zaklatom Nastyát. Majd délután. Vagy ebédidőben. Esetleg egy kicsit előbb. Végül
nagyot sóhajtva kipattantam az ágyból, és lerántottam a mobilomat a töltőről. Az
óra szerint tíz percem volt, míg Tyler ordítva le nem zuhan a földre, úgyhogy
halkan kislisszoltam a lakókocsiból, és mégis felhívtam Nastyát.
De ismét nem
vette fel, amitől extragyors sebességgel szomorodtam el. Ki nem állhattam, hogy
sosem érem el.
Hatalmas
puffanás szűrődött ki a lakókocsiból, mire kénytelen voltam vigyorogva megrázni
a fejem, és elfeledkezni Nastyáról. Becsúsztattam a pizsamanadrágom zsebébe a
telefonom, és visszaindultam, hogy meggyőződjek róla; Tyler ezúttal sem halt
bele az esésbe.
Igazán akkor
keseredtem el, mikor Nastya még délután sem adott életjelet magáról, és akkor
kezdtem el aggódni, mikor este sem történt semmi. Még egy SMS-t sem írt,
nemhogy visszahívott volna.
– Hé, nyugi! Lehet,
hogy... családi összejövetel van, vagy valami – mondta Tyler egyszer csak, mire
én kérdőn rápillantottam. Ott ültünk a székünkben, sült krumplit majszolgatva,
és figyeltük, amint Jeff éppen felvázol egy jelenetet az előtte álló új
tagoknak. Még egyiknek sem sikerült megjegyeznem a nevét, pedig többen közülük
már a forgatás kezdete óta itt voltak. – Vagy valami – tette hozzá ismét a
biztonság kedvéért, mire én a szemem forgattam, és tovább nyomkodtam a
telefonom. – Mi olyan érdekes, amiért megéri figyelmen kívül hagynod egy ilyen
nagyszerű személyiséget, mint én?
– Unalmas
Twitter posztok, többnyire. – Tyler durcásan összeráncolta a homlokát, én pedig
már éppen azon voltam, hogy leteszek azokról az unalmas Twitter posztokról, mikor szembejött velem valami olyasmi,
amire a legkevésbé sem voltam felkészülve.
Én és Nastya. Oké, ez még nem olyan meglepő. De a
képet nem más posztolta, mint maga Nastya, a fotó szerint Facebookra. Gyorsan
kiléptem Twitterről, és bejelentkeztem a másik közösségi portálra, a lehető
legizgatottabban, de hiába frissítettem rá Nastya profiljára a hetvenedik
alkalommal is, csak nem akart megjelenni az a fotó. Keserű arckifejezéssel
betudtam a Photoshop tudományának, és zsebrevágtam a telóm.
– Mégiscsak jobb
lett volna, ha inkább engem tisztelsz meg a figyelmeddel – jegyezte meg Tyler
halkan, és igazat kellett adnom neki.
– Máskor
figyelmeztess előbb. – Tyler rám mosolygott, majd visszafordult az éppen forgó jelenet
felé, és látszólag elmélyülten figyelte, amint vérfarkasnak öltözött
tinédzserek ugrálnak a kamera előtt. Hirtelen az egész roppant röhejesnek és
értelmetlennek tűnt.
Ha azt hittem, a
legrosszabb az, hogy Nastya figyelmen kívül hagy, akkor nagyot tévedtem. Mikor
másnap felvette a telefont, arra vágytam, bárcsak ne tette volna.
– Mi van? –
szólalt meg azonnal, és esélyt sem adva a válaszadásra folytatta. – Ne
merészelj többet felhívni, megértetted? Nem érdekel, amit mondani akarsz, te
sem érdekelsz. A legkevésbé sem!
– Mi? Nastya? Én
vagyok az, Dylan – mondtam végül abban a hiszemben, hogy összetévesztett
valakivel.
– Teljes
mértékben tisztában vagyok vele, hogy ki vagy! – felelte még az előbbinél is
felháborodottabban. – És örülnék, ha soha többé nem keresnél, seggfej!
Seggfej? Mi a franc?
– Nastya, mi
bajod van? Részeg vagy? – kérdeztem talán túl elhamarkodottan. Talán.
– Hogy micsoda?!
Már elnézést, de a legkevésbé sem vagyok részeg!
– Akkor lennél
szíves elmagyarázni, mi a fészkes fene történik?
– Rohadj meg!
És bontotta a
vonalat. Tátott szájjal meredtem a fokozatosan elfeketedő képernyőre, és
valószínűleg még hosszú percekig folytattam volna ezt az értelmes
tevékenységet, hacsak Tyler meg nem jelenik.
– Haver? – Tyler
meglóbálta a kezét a tágra nyílt szemem előtt. – Jól vagy?
Lassan megráztam
a fejem.
– Oké, kezdesz
kiakasztani. Megöltél valakit? – A tekintete felcsillant, amivel hirtelen visszarántott
a valóságba.
– Nem sokára
magamat fogom – motyogtam még mindig igencsak sokkos állapotban.
– Na, jó, mi
történt?
Én pedig vontatottan
elmeséltem a beszélgetést vagy négyszer, mire Tyler elhitte, hogy ez tényleg
megtörtént, majd pedig értetlenül vakargatni kezdte az állát.
– Tegnap is
felhívtad – vette sorba a dolgokat, mire bólintottam. – Az előtt is, nekem
kellett megállítanom téged abban, hogy fél másodpercenként küldj neki egy SMS-t
arról az idióta könyvről.
Tyler várta a
reakciómat; idáig minden alkalommal a könyv védelmére keltem, akárhányszor egy
rossz szóval sújtotta, és ingerülten elmagyaráztam neki, hogy miért is olyan
remek ez a történet. Most viszont nem tettem, még csak egy szúrós pillantással
sem illettem a kijelentést.
– Húha, itt
komoly gond van. – Tyler megvakarta a feje búbját, és nagyon úgy festett, mint
aki erősen gondolkozik valami kiváló megoldáson, de végül csak ennyit nyögött
ki: – ötletem sincs.
Ebből tudtam,
hogy komoly gond van; ha Tyler nem tud előrukkolni valamivel, akkor az már
veszett fejsze nyele.
– Adj neki időt
– ajánlotta Tylert, mire én beletúrtam a hajamba.
– Mire? Hogy
végiggondolja, mekkora seggfej vagyok? – támadtam vissza azonnal, mire ő
védekezően felemelte két kezét maga elé.
– Hé, vissza
azokkal az agarakkal!
– Mondd, mit
csináljak – nyögtem ki végül, és kétségbeesetten ránéztem.
– Hát, te
tipikusan az a személy vagy, aki rohan az után is, aki nem éri meg. Úgyhogy még
egyszer megpróbálhatnád. – Tyler hátba veregetett.
– De te nem
tennéd, igaz?
– Amennyire
látom, minden ok nélkül rágott be rád, és taposott a földbe, szóval most haragszom
rá. Senki nem bánthatja a legjobb barátomat! Legalábbis, ha nincs rá megfelelő
magyarázata.
– Szóval,
derítsem ki, mi baja.
Tyler
határozottan bólintott, majd elhúzta a száját.
– Azért örülnék,
ha kibékülnétek, a hajamnak jót tesz a samponja, és csak nála kapható ez a
tökéletesség.
Mikorra várható új rész? 😃
VálaszTörlés